Karin Blom húsz éves és famíliája közel négy generációjának történetét meséli el. A kronológia csakúgy, mint az általam ajánlott Kegyelem című művében az, hogy nincs sorrend.
Jelen és múlt, a jelen tapasztalatai és a múlt emlékei, helyszínek, országok folyamatosan váltogatják egymást. Karin gondolkodik, él, de főképp szemlélődik. Hangsúlyok, pillanatok, mozdulatok, történetek. Semmi nem kerüli el a figyelmét. Nem ritkán cinikus, magánéletében gátlástalan, nemtörődömség és bizonyítási kényszer hajtja, hogy ő is van olyan szép, vonzó, mint anyja és testvére.
Fantáziája, képzelete gyakran keveredik a valóssággal. Hazudik. Sokszor és sokat hazudik. Ahogy ő fogalmaz: „Aznap megértettem, hogy mit érdemes és mit nem érdemes hazudni. Az a hazugság, amit végül visszavon az ember, és helyette elmondja az igazságot, csak arra jó, hogy ártsunk vele. Ám az a hazugság, amit soha nem vonunk vissza, és soha, de soha nem cserélünk fel az igazsággal, hasznunkra válhat.”
Hat évvel ezelőtt jelent meg ez a könyv hazánkban először. Nekem jobban tetszett a Kegyelem, bár az Ullmannra jellemző írói vonások már itt is fellelhetőek. Idősíkok keveredése, sajátos, olykor vulgáris szókimondása. Szellemessége, ami érdekes módon mindkét könyvének csak elején csillan meg. Mintha akarna valami édeset adni olvasóinak a keserű pirula lenyelése előtt. Megmutatni, hogy bár sorai leginkább az élet árnyékos oldalát mutatják be, ez nem pesszimizmusból fakad. Látja ő a derűt is, mégpedig gyakran nem is akárhol, ott, ahol talán nincs is. Vagy épp ott van igazán.
Ullmann azt mondja a Skandináv művészetre összességében jellemző ez a stílus. Mivel hazájában, Norvégiában az év egyik felében világos, másikban sötét van, mindig érdekelte az embereket, mit rejthet a sötétség. Mi zajlik a sötétben? Én azt hiszem az élet. Sokszor ott zajlik valójában, az igazi arcát mutatva. Fekete és fehér, de számomra az írónő könyveit olvasva inkább fénylő, tiszta, kékesszürke hangulat lengi be sorait. Az általa közvetített gondolatokat és érzelmeket. Amit a legjobban szeretek a könyveiben, hogy leírja, lemeri írni mindazt, amit az emberek többsége nemhogy kimondani, végig gondolni sem mer.
Főhőse szemlélődő természetéből adódóan sok a leíró rész. Íme az én kedvencem: „Mi pedig megalkothattuk a saját szótárunkat Anni sírásfajtáiról. (…) Anni képes volt egész testével sírni, a sírás ott bujkált a szemében, a szájában, a gyomrában, a lába közt, az ujjbegyeiben és a torkában. (…) …Anni orrából, szájából, szeméből törnek föl a könnyek, mintha hányna, azután ez is véget ér. (…) Anni dühében is képes sírni. Jó hangosan, szinte ordítva, valósággal hozzád vágja a sírását (…) Ha dühében sír, nem is a szeme telik meg könnyel, inkább a szája, valósággal köpködi a könnyeket. (…) aludni viszont nem tud. Már előre tudja, hogy képtelen lesz elaludni. (…) Ilyenkor arra gondol, ha előre tudja, milyen éjszakája lesz, ivott volna valamit előző este. Előfordult már az is, hogy bebiztosította magát és ivott, akkor viszont azért ébred fel, mert fél, fél, hogy az alkohol nem éri el a várva várt hatást, megijed attól, hogy félni fog, ugyan még nem fél, de bármikor meglepheti a félelem.”
Ki nem élt már át ilyesmit? Ha nem is feltétlenül az elalvástól való félelmében. Ez az ördögi kör, volt, van vagy lesz, legalább egyszer életünkben mindannyiunk neurózisa. Legalább egyszer talán mindenkit padlóra küld így az élet. Az egyedüli menekvést, csak a tudatosság jelenti. Ullmann a könyveivel tanít a tudatosságra és ő maga is úgy véli, hogy az élet minden területén nagy szükség van erre a szemléletre. Szerintem is. A tudatosan megélt élet az egyetlen út ahhoz, hogy bármiből kilábaljunk, és a legjobbat hozzuk ki a helyzetből, és arra is, hogy másokkal ne járassuk meg a poklot.
Mint említettem hozzám a Kegyelem című regénye közelebb áll, de ezt is meggyőződéssel és jó szívvel ajánlom. Tökéletesen mutatja a társadalmat örökösen feszítő kérdéseket, a mai kor emberének lelkéhez közel álló stílusban elmondva, megírva.